Anyatejes-tápszeres táplálás időszaka

A szoptatási segítők körében is nagyon gyakran használt kifejezés az ún. szopási sztrájk, ami 3 hónapos kor körül, ill. után szokott jelentkezni egyes csecsemőknél: az addig jól szopó, anyjához szívesen bújó gyermek hirtelen kifordul a szoptatási helyzetből, sír, morog, feszeng. Az elnevezés sajnos nem segít a helyzet megoldásában, mert a csecsemőt olyan helyzetbe teszi, mintha ő szándékosan megtagadná az étkezést, mintegy ezzel a gesztussal „büntetve” édesanyját valamiért. Az ilyen korú babáknál szó sincs hatalmi játékról. Több oka is lehet annak, hogy hirtelen nem lelik örömüket az evésben: valamilyen kellemetlen inger érte őket egy korábbi etetési helyzet során, vagy fáj valamijük, esetleg édesanyjuk hormonális változásai érezhetők az anyatejben is. Ilyenkor szelíd türelemmel átsegíthetők a babák ezeken a nehéz időszakokon, néhány nap múlva legtöbbször mehet minden a régi jó rend szerint tovább. Érdemes a babát éber állapotában mindig megkínálni, de soha nem erőltetve a szoptatást. Amennyiben félálomban, álomban jól eszik, napközben jó hangulatú, akkor megetethető szendergés közben, de ez ne váljon kizárólagossá, és semmiképp ne tartson néhány napnál tovább.
Vannak ennél nehezebben kezelhető történetek, amikor a babák huzamosabb ideig utasítják el az ébren evést, vagy éber állapotban kizárólag valamilyen egyéb zajforrás (pl. porszívó, hajszárító) mellett esznek, amik segítenek nekik „kilépni” a helyzetből. Mások úgy tűnnek, hogy napközben egyáltalán nem etethetők: sírnak, elfordulnak, vagy esznek, de azt visszahányják. Amennyiben mindezek alvás közben nem jelentkeznek, nagy valószínűséggel nem egészségügyi problémáról van szó. Ilyen esetben tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket:

• Milyen érzéseink, gondolataink vannak a saját anyaságunkkal, a csecsemőnkkel kapcsolatban?
• Volt-e a várandósság vagy a szülés körül olyan esemény, aminek hatása még mindig jelen van, akár a gondolatainkban, akár képekben, élményként vagy érzésként?
• Mikor érezzük legkönnyebben a gyermekünk iránt érzett szeretetet?

Egy gyermek megszületése mindig felkavarja a felnőttek addigi életét, ki könnyebben, ki nehezebben birkózik meg az életében fellépő változásokkal. A korai gyermekágyas időszakban ezt az esékenységet az anya és babája szoros egymásba fonódása (testi – hormonális és lelki síkon egyaránt) ellensúlyozza. Az idő előrehaladtával ez a burok meglazul, és amennyiben az édesanya egyedül marad nehéz érzéseivel, emlékeivel, megtörténhet, hogy a baba nem tud az evési helyzetben kapcsolódni hozzá. Éjszaka, amikor mindenki nyugodtabb, csendesebb – főleg, ha a sokat síró baba is ilyenkor elpihen -, könnyebb újra egymásra találni. Hosszú távon azonban semmiképp nem megoldás az álometetés, mert a csecsemőnek már nem lesz annyi alvásigénye, hogy minden etetésnél elég fáradt legyen. Ilyenkor az altatási ceremóniák is belépnek a családi életbe. Ezt megelőzendő mindenképp keressünk segítséget, ha úgy látjuk, egyedül nem jutunk előre.

A hozzátáplálás – váltás időszaka

Amint azt az előzőekben említettük, az első félév során rögzült álometetés (szoptatás) – amennyiben nincs addig biztató kiút -, legkésőbb a 8-9. hónap időszakában már magával vonzza az altatási gondokat is, hiszen a csecsemőnek nem kizárólag az alvás kedvéért kell álomba szenderülnie, hanem a napi evésadagja elfogyasztásáért is. Ilyenkor már nehézkessé válik bármilyen hosszabb családi program, hiszen az altatási időkre mindig otthon kell lenni.
Más babáknak nem jelent az első hat hónap komolyabb nehézséget, de a hozzátáplálással elkezdődnek a problémák. Vannak családok, ahol nehezebb meghúzni a határt, mi az, ami még segíti a babát az evéssel kapcsolatos nehézségei leküzdésében, és mik azok a praktikák, amik már inkább eltávolítják őt a helyzettől. Természetes, ha a második félévben a baba kíváncsian tekint körül a világra, minden nesz és mozgás érdekli. A szülő/gondozó hangja, ahogy beszél, mesél, énekel gyermeke számára, segít megnyugodni, követni az eseményeket.

Egy saját kis kanál, vagy egy kis játék leköti az örökké tevékenységre éhes apró kezeket. A telefon, majd a tablet és a tévé azonban olyan idegen ingerforrás, ami kiemeli a gyermeket az evés helyzetéből. Ne gondoljuk, hogy ha ezekhez az eszközökhöz nyúlunk, akkor ezek átlendítenek majd a problémákon: sokkal inkább konzerválják azokat anélkül, hogy valódi kiutat mutatnának. A legelső lépés, amit a szülő tehet nehezen evő gyermeke mellett, hogy önmaga számára keres egy olyan utat, ami segít neki megnyugodni:

• Vizsgáljuk meg, mi hogyan birkózunk meg a nehéz érzésekkel, mi segít nekünk elviselni egy-egy feszült helyzetet anélkül, hogy kifordulnánk belőle.
• Figyeljük meg magunkat, hányszor nyúlunk a telefonunkhoz, babrálunk a tévékapcsolóval csak azért, hogy kikapcsoljuk gondolatainkat, érzéseinket!
• Ezek helyett adjunk magunk számára lehetőséget, hogy megtapasztaljuk, mennyit változást tud eredményezni, ha tudatosan figyelünk testtartásunkra, nyugodt légzésünkre, arckifejezésünkre.

Amennyiben mi magunk is tudatosan „lazítunk” az etetés idejében, hozzásegítjük gyermekünket, hogy ő maga is sokkal nagyobb biztonságban érezze magát. Amikor kapcsolatban maradunk babánkkal az evés helyzetében, bátran figyelheti arcunkat, szemünket. Amikor szólunk hozzá, mesélünk, éneklünk neki, ösztönösen ő is ellazítja arcizmait, visszagőgicsél – ez az ellazult állapot kedvez az ételek befogadásának is. A legjobb, ha mi magunk is eszünk a kicsivel – legalább néhány falatot. Ha a feszült figyelemmel zajló etetés közben megfeledkezünk arról, hogy saját jóllétünkről gondoskodjunk, megfosztjuk gyermekünket attól a lehetőségtől, hogy példaként tekintsen ránk.

Az önállósodás időszaka

Az egyre jobban kommunikáló gyermek számára az evés helyzete a beszéd megértésének és begyakorlásának a tere is. Amennyire csak lehet, ne hagyjuk magára evési helyzetekben, alakítsunk vele párbeszédet, énekeljünk, mondókázzunk együtt. A különféle elektronikus eszközök soha nem helyettesíthetik a személyes kapcsolódást!

• Figyeljük meg családi szokásainkat! Hogyan étkeznek a felnőttek, pl. amikor alszanak a gyerekek?
• A tévé előtt vacsorázunk, miközben a híradót, filmet nézzük, vagy magunk számára is megteremtjük annak terét és idejét, hogy megosszuk egymással a napi élményeket, esetleg elmélyüljünk gondolatainkban, élményeinkben?

Ma már kutatások is bizonyítják, hogy a közös esti vacsorát tartó családokban felnövő gyerekek (függetlenül attól, hogy milyen is ez a vacsora: szendvics, vagy háromfogásos lakoma) előnyt nyernek mind értelmi, testi és lelki téren. A kicsik számára a legjobb terep szókincsük bővítésére, a kicsit nagyobbaknak pedig annak tere, ahol erőt meríthetnek a másnapi kihívásokhoz: helytállni az óvodai vagy iskolai közösségekben.
Az elektronikus eszközök ezzel szemben lehetetlenné teszik, hogy az étkezés közösségi élmény legyen, függetlenül attól, hogy körbe üljük-e az asztalt vagy nem. Az a gyerek, aki a mesét nézve automatikusan nyitja száját, míg nélküle legszívesebben bezárná azt, nem csak szüleivel kénytelen megszakítani kapcsolatát, hanem távol kerül saját testi jelzéseitől, erőtlenné, akarat nélküli tárggyá válik. Ezzel szemben gyermekeinknek szükségük van a lehető legtöbb tapasztalatot szerezni önmagukról (pl. éhség – jóllakottság, finom – újszerű – nem kedvelt ízek), arról, hogy részesei saját életük alakításának, valamint fontos számukra megtapasztalni a legközelebbi emberek érzéseit, kommunikációját, választásait vagy döntéseit.