Mesék, versek

VERSEK

Nyulász Péter: Éhes mackó

Cammog a mackó, emeli a lábát
Ágak között, bokor alatt keresi a málnát
Mézet is enne, mászik a fára
De az öreg odvas fának letörik az ága
Fenekére huppan, sajog keze lába
Szomorkodik szegény maci: nem lesz vacsorája

Nyulász Péter: Almát eszem

Almát eszem ropogtatom
Fogaim közt morzsolgatom
Olyan finom, mint a méz
Mind elfogyott idenézz,
Hammm!

Gazdag Erzsébet: Cinege etetés

„Hej, télidő, hej, zord idő
Elkéne most a hócipő!
Ha volna hozzá ködmön is,
S ha már kívánok – sapka is!”

- sóhajt a kis madár,
Míg ablakpárkányomra száll.
Kopogtat: ”Kopp-kopp, hallod-e?
Ablakodat kinyitod-e?

Adsz-e ebédre jó magot?
Már három napja koplalok.
Fáztál-e télen éhesen?
Én ázom-fázom s éhezem.”

Már nyitom, nyitom, cinege,
Gyere, meleg van idebe!
Itt van szalonna, friss köles,
Csak válogass, csak csipegess!

Odább hussan a kis bolond,
És csupa félés, csupa gond.
Kiszórom a magot neki.
Rám pislog, aztán fölszedi.

Orbán Ottó: A bálna

A bálna, a bálna
tenger tehene,
hasa csupasz,
feje kopasz,
a füle fekete.

A bálna, a bálna,
folyton zabálna
hallevest reggelizik
tengervizet iszik
a bálna, a bálna.

A bálna, a bálna,
hét tenger csodája!
Pléhtébla a víz alatt,
az van rápingálva:
"Vigyázz,ha jön a bálna!"

Csukás István: Egérmese

Dohogott az egér:
sosincsen friss kenyér!
Ahogy mondom, ezér
dohogott az egér.
A boltba bandukolt,
csukva volt az a bolt.
Ahogy mondom, úgy volt,
csukva volt az a bolt.
Végül is mit csinált?
Hát morzsát rágicsált!
Egyebet nem csinált,
csak morzsát rágicsált.

Kovács Barbara: Az én bátyám

Van egy bátyám, mindig enne.
Ha a világ sajtból lenne,
mind befalná egy ebédre.
Almából hatot bekap,
a narancsból alig marad.
Két nagy banán csak egy falat.
Zsíros kenyér, hús és krumpli,
saláta vagy mákos nudli,
a csokimat is el kell dugni.
Anya nevet: „hova fér
beléd ennyi kenyér?
A pocakod majd földig ér!”
Apa morog: „megeszed mindet, amit keresek
Mégse jön meg az eszed?”

Mert csak enne egész nap ,
a lecke meg elmarad.
Egyest is hoz minden nap.
Támadt egy jó ötletem,
a megoldást meglelem.
Töri, földrajz, környezet,
s a bátyám összes matekja,
finomságból álljon eztán
akkor talán bevágja,
s nagy sem lesz a pocakja.
Petőcz András: Hagyma
Azt mondja a hagyma:
Nagyon kérlek, hagyj ma!
Nagyon kérlek, ne egyél meg,
Nincs még itt a napja!
Weöres Sándor: Hallod-e te feleség
"Hallod-e feleség,
egy csibe nem elég!"
Peti, Bözsi kiabál:
"Igen üres ez a tál!"
"Hát üres, az a baj?
Ennyire nagy a zaj?
Adj forintot, Pityi Pál,
nem lesz üres ez a tál."

Enyedi György: Mi lesz ebédre?

Vajon mi lesz ebédre?
tűnődik az egérke.
Ugyan, milyen jó falat
lapul a fedő alatt?
Uccu! Lábujjhegyre áll,
a fazékra kandikál,
s képen törli úgy a gőz,
hogy prüszkölni alig győz.
Nohát - dünnyög szegényke –
ilyet főzni ebédre!

Kiss Ottó: Az óvodában

Az óvodában minden jó,
csak a grízkása nem jó.
Veszek belőle egy kanállal,
a kezem nem reszket,
a kanál nem reszket,
de a grízkása reszket.
És ami reszket,
azt én nagyon nem szeretem.

Zelk Zoltán: Párbeszéd

- Honnét, szomszéd?
- Ahol voltam, onnét!
- Mit evett?
- Eleget!
- Mi jót?
- Hernyót!
- Hány volt?
- Egy volt!
- És még?
- Kukacot!
- Mennyit?
- Hatot!
- Hát még?
- Legyet!
- Hányat?
- Hetet!
- Mást még?
- Pondrót!
- Sok volt?
- Nyolc volt!
- Jó volt?
- Jó volt!

Kiss Ottó: Rétes

A meggyes rétes közepébe
mindig meggyet tesznek,
mert így, a rétes
könnyebben megy le a hasamba.

Barabás Éva: Szilvásgombóc

Kabátot akart a szilva,
Tudta, ez neki nincs tiltva.
Töprengett, hol vegyen,
Hogy szép és jó legyen?
Hopp, megvan. – gondolta.
S bebújt egy gombócba.

Osváth Erzsébet: Sül a fánk

Serceg a zsír,
sül a fánk.
Fényes sárga serpenyőből
ragyog ránk.
Illatozik,
nő, dagad,
az orrunkat csiklandozó
jó falat.
Már a tálon
a sok fánk,
Fehér cukorfelhő alól
nevet ránk.
Ránk nevet és integet.
Itt a farsang,
vidám farsang,
gyerekek.

Csoóri Sándor: Dióbél bácsi

Ki lakik a
dióhéjban?-
Nem lakhat ott bárki,
csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra,
kinyílik a csontkapuja,
és cammogva előmászik
vén Dióbél bácsi, csak
a szádat
tátsd ki!

MONDÓKÁK

Lementem a pincébe vajat csipegetni

Lementem a pincébe
Vajat csipegetni,
Utánam jött apám, anyám
Hátba veregetni.
Nád közé bújtam,
Nádsípot fújtam,
Az én sípom így szólt:
Dí, dá, dú...
Te vagy az a nagyszájú.

Hüvelykujjam almafa

Hüvelykujjam almafa,
Mutatóujjam megrázta,
Középső ujjam felszedte,
Gyűrűs ujjam hazavitte,
Kicsi ujjam mind megette,
megfájdult a hasa tőle.

Ez elment vadászni

Ez elment vadászni,
ez meglõtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
és ez az icike-picike mind megette!

Ez a malac piacra ment

Ez a malac piacra ment
ez otthon maradt
ez kap finom pecsenyét
ez semmit se kap
ez a malac visít nagyot: uiiii uiiii éhes vagyok!!!!

Tóth Kornélia: Ujjsoroló

A hüvelyk mustáros,
A mutató mézes,
A középső lekváros,
A gyűrűs meg krémes.
Hát a kicsi tiszta maradt?
Dehogy maradt, az is ragad!

Tarbay Ede: Cipósütő mondóka

Parazsad süssön,
kemence,
cipót puhára,
kerekre,
lángost laposra,
veresre,
jól süss, kedves
kemence.

Piruljon benned
réteske,
fonott kalácsunk
fényesre,
huszár, pojáca,
mézeske,
jól süss, kedves
kemence.
Ciróka, maróka
Ciróka, maróka,
Mit főztél? Kását.
Hová tetted? Pad alá,
Megették a kiscicák.

Édesanya főzött kását

Édesanya főzött kását,
Ennek is adott,
Ennek is,
Ennek is,
Ennek is,
A legkisebbiknek nem jutott.
Ment…ment, ment…csingilingi!

DALOK

Éliás Tóbiás…

Éliás, Tóbiás, egy tál dödölle.
Ettél belőle?
Kertbe mentek a tyúkok.
Mind megették a magot.

Ettem szőlőt

Ettem szőlőt, most érik, most érik, most érik.
Virág Erzsit most kérik, most kérik, most kérik.
Kihez ment a levele? Garzó Pista kezébe.
Hej, rica, rica, hej, Pista te!

Alma, alma piros alma

Alma, alma piros alma
odafenn a fán.
Ha elérném, nem kímélném, leszakítanám
De elérnem
Nincs reményem,
Várom, hogy a szél
Azt az almát,
piros almát
lefújja elém.

Cirmos cica haj

Cirmos cica haj, hová lett a vaj?
Ott látom a bajuszodon,
Most lesz neked, jaj!

MESÉK

A szegény ember szőlője

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s istrázsálták éjjel-nappal. Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem!
- Majd holnapután, vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát. A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor felébredett, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében. Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta egy kővel. Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek. Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kicsi szőlőnél, s arra sem tudtak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény: - Ne búsuljon, édesapám! Ami maradt, az meg is marad, azt én megőrzöm. Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő a béka, kenyeret kér tőle is. - Adok én jó szívvel, hogyne adnék. Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette. - Egyél, szegény béka, te is Isten teremtése vagy.
- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjen eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeriben megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy tett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány. - Ne bánts minket! - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s nálad leszünk. Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni. Na, telt-múlt az idő, egyszer a király, mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az arany rozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni. Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején volt rézsisak, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvére hazakerült - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:- Jobban láttam én azt, mint ti.- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai. - Hát fölállottam a kerítésre, s onnét. A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést elbontották. Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába.
Hanem, mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt az arcán. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mire a szegény ember s a két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak. Bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam. A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét. Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt is a szegény legény kapta le. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát. Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak. - Jobban láttam azt én - mondotta a legény. - Ugyan honnét láttad?- Honnét? A ház tetejéről. Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is. Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát s arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak van az országában. Azok közt sem volt az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát. Na, csakhogy eljött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A király kenyere

Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt, Nevenincsen innen volt, az egyszeri királynak csak egyetlenegy foga volt, az is beletörött a beletlen kenyere keletlen hajába.
- Hej, mákos teringette, mézes borongatta! - ütött az asztalra az egyszeri király -, micsoda király vagyok én, hogy még béle sincs a kenyeremnek! Hozzatok hamar a péktől egy kalácscipót! Béle foszlós legyen, haja, mint a selyem!
Gyémántos főudvarmester oldalba könyökölte a rubintos főkamarást, rubintos főkamarás az aranyos főajtónállót, aranyos főajtónálló az ezüstös főszakácsot, az ezüstös főszakács a vászonkötős kis kuktát, vászonkötős kis kukta a tenyerébe szedte a lábát. Gyíknak ment el, csigabigának jött vissza.
- Van már kisszék, csak lába kék, uram király, tisztel a pék. Vékával méri becsületed, mogyoróhéjjal a hiteledet. Annyi már nála az adósságunk, hogy a harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele.
- Hej, kécskei kecske, csókai csóka - fohászkodta el magát az egyszeri király. - Micsoda király vagyok én, hogy még a pék se ad hitelbe! Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiából! Száz aranypengőt, ragyogót, csengőt!
Főudvarmester oldalba könyökölte a főkamarást, főkamarás a főajtónállót, főajtónálló a főkincstárost, főkincstáros elment, mint a sólyommadár, visszajött, mint az ólommadár.
- A fejemnek grácia, üres a ládafia. Nagy pénznek kis helye: csak azzal van tele.
- Hej, túrótlan rétes, álmatlan béles! - keseredett el az egyszeri király. - Száz palotámban ezer terem, s nincs egy betevő falat kenyerem. Ezer szolgámon arany a ruha, csupán énrajtam rongyos a suba! Tenger jobbágyom, özön az adó, s nem marad belőle se író, se savó! Kis balta nagy foka: mi ennek az oka?
Egyszeri királynak könnye záporozott, vászonkötős kukta hamar rostát hozott, könnyeit a király abba ejtegette, úgyhogy az udvarát árvíz fenyegette.
- Bánja a kánya! - legyintett a király. - Könnyeimet addig el nem állítjátok, ameddig a nincsnek okát nem adjátok.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek eszük összetették, s amit kisütöttek, aranytálcán a király elé tették.
- Uram király, az adó úgy elolvadt, mint a hó!
- Hiszi a piszi! - legyintett a király. S mint a sebes eső, könnye záporozott, vászonkötős kukta lyukas vödröt hozott, könnyeit a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig súgtak-búgtak, míg valahára megint észhez nyúltak.
- Verejtékből pergett az adó rakásra: hogy a nap rásütött, elszállt, mint a pára.
- Vak varjú látta, süket tyúk hallotta! - legyintett a király. A könnye még százszor jobban záporozott, hamar a kis kukta lyukas hordót hozott, könnyeit a király abba ejtegette, már egész országát árvíz fenyegette.
Úgy megijedtek az udvari méltóságok, hogy bújtak volna már a ládafiába is, ha befértek volna. Kapkodtak fűhöz, kapkodtak fához, csak a kukta kapott a lisztes hombárhoz. Ürgette, forgatta, zörgette, kongatta, utoljára kimarkolt belőle egy marék lisztet.
- Van itt ész, hamar kész, uram király, ide nézz! Látod-e ezt a marék lisztet?
- Palacsinta, bukta: látom ám, kukta!
- No, uram király, mire ez a marék liszt a te markodba kerül, megtudod, hova lett az adó!
A kis kukta akkor szétnyitotta a markát, s belehullajtotta a lisztet a főkincstároséba.
- Tedd, ami tiszted: add tovább a lisztet!
Főkincstáros adta a lisztet a főszakácsnak, főszakács a főudvarmesternek. Ide is ragadt, oda is tapadt belőle, végre semmi se maradt.
- Hallod-e, kukta, ebből se lesz bukta! - csóválta meg a fejét a király, mikor a főudvarmester belerázogatta a tenyerét az övébe. - Mindnyájuknak lisztes lett a marka, nekem csak az ujjam hegyére jutott egy kicsi.
A kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette a vászonkötőjével a király ujjáról, s aközben azt súgta a fülébe:
- Uram, királyom, láthatod magad, hova lesz a te tenger aranyad. Száz kézen átfolyik, egy szemig elkopik.
Hej, talpra is ugrott az egyszeri király, s úgy szétütött a sok udvari léhűtő közt, hogy egy se állt meg Nekeresdtől Nevenincsig. A ládakulcsot pedig átnyújtotta a kis kuktának.
- Fiamnak mondom: te viseld gondom!
No, a kis kukta gondját is viselte úgy, mint a tulajdon apjának. Őfelsége többet sose panaszkodott, étele-itala meg nem fogyatkozott, napjában három kenyeret evett meg, hanem a haját meghagyta nektek.

Meseleves vagy nyakleves?

- Mi lesz ma az ebéd? – érdeklődik a négyéves kislány.
- Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.
- De én azt nem szeretem – görbül sírásra a kislány szája.
Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:
- Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.
Máskor alkudozott vele:
- Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti.
Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált. Végül dühében elzavarta a kislányt az asztaltól. Utána persze bánta, de már nem volt mit tenni. Azt is elhatározta, hogy szigorú lesz:
- Addig nem mehetsz játszani, amíg el nem fogyott az ebéd!
Mindegy. Akármit főz, akármit mond, a kislány nem eszik. Pár falatot ugyan sikerül beleimádkozni, de minden étkezés nyűg.
Aztán egy nap zellerkrém levest küld a nagymama kóstolóba. Nagyon finom, de anyuka tudja: a kislány megkóstolni sem lesz hajlandó. Aznap délelőtt annyi a tennivaló, hogy nincs idő külön főzni a gyereknek. Ha nem eszi a levest, hát éhen marad. De amikor kiszalad a kislány a konyhába, hogy megkérdezze, mi lesz az ebéd, az anyja hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja:
- Meseleves.
- Az mi? – tátja el száját a kis copfos.
- Olyan leves, hogy ha szépen eszed, mesélek közben.
- És mit mesélsz?
- Majd meglátod. Nagyon izgalmas lesz.
Bár még csak tizenegy óra múlt, a kislány nyafogni kezd:
- Éhes vagyok. Mikor ebédelünk már?
Mire eljön az ebédidő, a kislány már könyörög, hogy egyenek végre. És csodák-csodája, amíg anya halkan mesél neki fejből, fogy a zellerkrém leves. Utána a második fogás is eltűnik a tányérból.
- Ma nagyon finomat főztél! – dicséri anyját a kicsi. - Mikor lesz megint meseleves?
- Ma zellerből készült a meseleves. Holnap paradicsomból lesz. Jó?
- De mesélsz hozzá? – aggodalmaskodik a kislány.
- Hát persze.
- Nem vagy normális – mondja a szomszédasszony, amikor a kislány édesanyja elmeséli, hogyan eteti a gyereket. – Csak elkényezteted. Én már rég odacsaptam volna, ha a gyerekeim nem ennék meg az ebédet.
A kislány anyja nem válaszol. Ő nem tud odacsapni. Hetek-hónapok múlnak el, és a kislány egyre többféle ételt hajlandó megkóstolni. Zellerkrémlevest már mese nélkül is eszik. Néha, vészhelyzetben azért előkerül a mesevarázslat.
- Kóstold meg a szilváslepényt – kínálja a nagymama.
- Nem szeretem. – húzza el száját a kislány.
- Kóstoltad már?
- Nem. De nem szeretem – makacskodik a kicsi.
A nagymama sóhajt. Igaza van. De a kislány anyja már tudja, mit kell tenni:
- Mesélek neked a pásztorfiúról, aki úgy szerette a szilváslepényt, hogy nem is akart mást enni.
- Jó – egyezik bele a kislány, és boldogan hátradől.
A mese végén elgondolkozik, majd a nagymamához fordul:
- Teszel nekem porcukrot a szilváslepényemre?
Néhány nap múlva anyukának gyanússá válik a csönd a gyerekszobában. Nagyobb zsivajhoz szokott. Aggodalmasan lép az ajtóhoz, bekukucskál. Négyéves kislánya a babaágy mellett ül kötényben, kezében fakanállal. Kedves, türelmes hangon magyaráz öt hónapos húgának:
- Akkor most mondok neked egy mesét a babáról, aki nem akart rendesen szopizni.
Anyuka csendben mosolyog. Lehet, hogy a kicsi jó evő lesz?

Zelk Zoltán: Mese az éhes kisegérről

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt, tavaly talán vagy tavaly előtt. S nem is olyan messze, csak éppen a hegyen túl, de a patakon innen, azon a mezőn, amelyiken fehér margaréta és zöld fűszálak nőnek, élt egy kis mezeiegér. Az is csak egy akármilyen kis egérke volt, hosszú farkú, apró szemű s nagyon-nagyon éhes kisegér. Mert akkor már három napja nem ebédelt s nem is vacsorázott, nem csoda hát, ha sírva járta a rétet.
Most már tudjátok, milyen volt az egérke, nézzük meg a cicát is, amelyik éppen most indult el a faluból, egyenest a mező felé. Ez is csak egy akármilyen macska, hosszú farkú, tarka szőrű s nagyon-nagyon éhes macska. Ez sem evett már két napja, s még egy egérfüle sem akadt a faluban, elhatározta hát, hogy kimegy a mezőre, s egyszerre bekapja az első egeret.
Mikor aztán kiért a mezőre, látja, hogy a kisegér ott ül egy vakondtúrás tetején, keservesen zokog, s margarétaszirom zsebkendővel törüli a szemét. A tarka szőrű macska még sohasem látott síró egeret, el is felejtette, hogy miért jött a mezőre, úgy megsajnálta a kisegeret, hogy rögtön megkérdezte tőle:
- Bántott talán valaki?
- Dehogy bántott - felelte a kisegér -, más bajom van nekem. Három napja, hogy sem nem ebédeltem, sem nem vacsoráltam...
- Szegény egérke - szólott újból a tarka szőrű macska -, hiszen akkor te nálam is éhesebb vagy, mert én csak két napja nem ettem. Ne félj, nem bántalak, gyere velem, ha akad valami ennivaló, megosztom veled.
Most már ismeritek a kisegeret, meg a tarka szőrű macskát is, nézzük meg hát a kutyát, amelyik most bújik ki a kerítés alól, s elindul a mező felé. Ez is csak akármilyen kutya, hosszú farkú, fekete szőrű s nagyon-nagyon éhes kutya. Tegnap reggel óta egy falatot sem evett, s elhatározta, hogy kimegy a mezőre, nyúlpecsenyét ebédelni. De ha csak egy kóbor macskát talál, azt is megeszi, de úgy, hogy egyszerre bekapja.
Hol lassan ment, hol szaladt, végül is kiért a mezőre. Ott aztán olyat látott, mint soha azelőtt. Egy domb tetején ült a tarka szőrű macska és a kisegér, és keservesen zokogott mind a kettő. El is felejtette, hogy tegnap óta nem evett, úgy megsajnálta őket, hogy rögtön megkérdezte:
- Ki bántott titeket, hogy ilyen szomorúan sírtok?
- Nem bántott minket senki - felelte a macska -, azért sírunk, mert nagyon-nagyon éhesek vagyunk. A kisegér három napja, én meg két napja se nem ebédeltünk, se nem vacsoráztunk...
Ó, szegénykék - szólott újból a fekete szőrű kutya -, hiszen ti akkor nálam is éhesebbek vagytok! Ne féljetek tőlem, jöjjetek velem, hazaviszlek a gazdámhoz. Az is szegény ember, tegnap se adott enni nekem, de ha lesz valami, majd megosztom veletek.
Így indultak el a falu felé hármasban, csodálkoztak is rajtuk a fűszálak, nevetgéltek a margaréták. De hát ők nem törődtek ezzel, mentek, csak mentek, elől a kutya, mögötte a macska, a macska mögött a kisegér. Végül aztán megérkeztek, s nemhiába jöttek, mert finom vízben főtt kása volt a kutya lábasában. Neki is láttak a jóízű kásának, s olyan tisztára nyalták a lábast, hogy a képüket is meglátták benne. Csodálkozott is a kutya gazdája, s mindenkinek elmesélte, hogy egy lábasból ebédel a kutya, macska, kisegér. Ezt aztán látni akarta mindenki a faluban, s hozták nekik a finomabbnál finomabb eleséget. Így aztán olyan jó dolguk van, mint soha azelőtt kutyának, macskának, egérnek. S olyan gömbölyűre híztak, hogy nem a messzi mezőre, de még a szomszéd utcába sem tudnak elmenni.

Az égigérő paszuly

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony. Annak volt egy fia meg egy kis tehénkéje. Egyszer úgy elfogyott az ennivalójuk, hogy el kellett a kis tehénkét hajtsák a vásárra, hogy eladják. Mondja az anyja a kisfiúnak:
– Eredj, fiam, reggel hajtsd el. De vigyázz ám, hogyan adod el, nehogy károsak legyünk benne.
El is hajtotta a fiú a vásárra, hát mindjárt akadt is vevője. Meg is csinálta a vásárt a fiú, elcserélte a tehenet egy szem paszullyal.
Vitte haza a paszulyt a kisfiú, mutatja az anyjának, mit kapott. Az anyja sírt keservesen, hogy a tehénkét ennyiért adta oda. De a fiú vigasztalta:
– Ne búsuljon, édesanyám, azt mondta az öregember, aki megvette a tehenet, hogy még most, este ültessem el, s meglátom, hogy mi lesz belőle.
Elültette a kisfiú az ablak alá a kis kertbe a paszulyt, de még vacsorázni sem tudott, úgy várta, hogy mi lesz vele. Csak lefeküdt.
Hát reggel, mikor felébredt, látta, hogy kikelt a paszuly. Kinéz az ablakon, de nem is látta a tetejét. Gondolta, kimegy, megnézi kívülről.
Kiment s megnézte, de bizony őkegyelme hiába bámulta, nem látta a tetejét. Mondja az anyjának:
– Na látja, édesanyám, mennyit ér a paszuly. Megyek, felmászom a tetejére.
Az anyja mind kérelte, hogy ne menjen, de mégis elment. Délfele elindult, s ment felfelé a paszulyon. Addig ment, mendegélt, már olyan magasságban volt, hogy szinte szédült. Akkor egyszer csak elérte az égboltot.
Hát ott az égbolton volt egy kis nyílás. Bekukucskál a fiú, s lát ott valami világosságot. Azt gondolja magában:
“A paszulynak elértem a tetejét, de most már szeretném megnézni, mi van ott benn.”
Összeszedte a bátorságát, s belépett az ajtón. Hát látja, hogy ott nem is messze van egy kis házikó. Gondolja magában:
“Most már úgyis éjjel van, itt szállást kérek, s reggel megyek haza.”
Hát ahogy benyit, ott talál egy asszonyt. Felkérdi az asszony:
– Hol jársz itt, te kisfiú, mikor az én uram a hétfejű sárkány? Ha meglát téged, rögtön megesz!
Jaj, könyörgött a kisfiú, hogy bújtassa el, mert ő úgy fél a sárkánytól.
Kérdi az asszony:
– Éhes vagy te, kisfiú?
– Jaj, bizony éhes én – felelte a kisfiú –, még tegnap se ettem semmit.
Az asszony adott vacsorát a kisfiúnak, a kisfiú megköszönte szépen a szívességet.
– Namármost gyere, rögtön bújjál el, mert jön haza az uram, s ha meglátja, hogy itt vagy, mind a kettőnket megöl. De hová? – gondolkozik az asszony. Hova bújtassa el a kisfiút? Gondolja magában, behozza a dagasztóteknőt, beteszi az ágy alá, s aláborítja a kisfiút.
Álmos volt a kisfiú, de úgy meg volt ijedve, hogy nem mert elaludni. Hát mikor üti az óra a tizenkettőt, támad nagy dörömbölés, zúgás. Jön haza a hétfejű sárkány, hoz egy fekete tyúkot a hóna alatt. Leteszi az asztalra, s mondja:
– Tojj egyet!
Hát rögtön tojt a tyúk egy aranytojást. A sárkány megint rákiáltott.
– Tojj még egyet!
Ameddig mondta a sárkány, addig mindig tojt a tyúk. De a sárkány nagyon éhes volt.
– Asszony, vacsorát ide! – kiabálta.
Ad az asszony vacsorát, vacsorázik a sárkány. Mikor megvacsorázott, azt mondta a feleségének, hogy adja oda a muzsikáját. Amint ott muzsikál, egyszer csak elkezd szaglálni.
– Te asszony, miféle idegen szag van ebben a házban?
– Csak nyugodjék, lelkem, muzsikáljon, nincs itt semmiféle idegen.
– Dehogy nincs. Nekem rögtön add elő, mert különben téged is széjjeltéplek.
Az asszony addig csitította, amíg belenyugodott, s amint ott muzsikált, egyszer csak elérte az álom, s ahogy ott ült a karszékben, szép csendesen elaludt. Még nem is horkolt. Gondolta magában az asszony, jó lesz neki is lefeküdni, mert mindjárt megvirrad, s még nem is aludt.
A kisfiú, mikor észrevette, hogy mind a ketten elaludtak, kibújt a teknő alól, hóna alá fogta a fekete tyúkot, a másik kezébe a muzsikát, s gyerünk, szaladt vele ki a házból. Szaladt. Mikor jött volna be a lyukon, ahol felment, gondolja magában, visszanéz, vajon nem jön–e a sárkány a tyúk után. Hát úgy megijedt, mert a nagy sárkány egészen a nyomában volt már, úgy szaladt.
A kisfiú gyorsan leeresztette magát a szál paszulyon, a szekerce éppen künn volt a karfán, vette, s hamar kivágta a szál paszulyt vele. A sárkány lebucskázott, keze–lába kitörött, s a kisfiú agyonütötte s elégette. Többet nem kell féljen tőle senki.
Akkor bement az anyjához, aki nagyon búsult miatta, hogy hova lett.
– Ne búsulj, anyám, lesz ezután mit együnk, lesz pénzünk, aranyunk elég!
– Jaj, honnan lenne, fiacskám? – kérdi az anyja. – Mikor a tehenet elhajtottad, nem adtak érte csak egy szem paszulyt; ha a tyúkot eladjuk, azért nem kapsz csak egy felet.
– Jaj, dehogy adom én el ezt a tyúkot – mondja a kisfiú.
Bevitte a házba, felállította az asztalra, megsimogatta, s mondta neki:
– Tojj egyet!
Hát a kis tyúk rögtön tojt egy aranytojást a kisfiúnak is. Az anyjának tátva maradt szeme–szája a nagy csodálkozástól. Addig tojatták, amíg meggazdagodtak. Csináltak szép házat, csűrt, vettek sok szép jószágot a pajtába, s vettek sok szép ruhát maguknak. A kisfiú egész nap csak muzsikált, az anyja meg csak hallgatta.
Aki nem hiszi, járjon a végére.

A kis gömböc

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
- Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt.
Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:
- Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! - S azzal hamm, bekapta!
A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a lánya, küldi a középsőt, menjen nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc - hamm! - bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.
- Eredj, leányom - mondja a legkisebb leánynak -, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom.
Fölmegy a kisleány nagy sebesen, de a kis gömböc őt is bekapta.
- Na megálljatok - mondja a szegény asszony -, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is - hamm! - bekapta.
Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: "Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?!" Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:
- Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! - S hamm! - bekapta a szegény embert is.
No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt.
Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.